Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy
filmkritika

Tiszt és kém – Roman Polański francia-olasz filmje

Török András írása

A Cirko-Gejzír mozi egyik termében rajtam kívül négyen ültek, tőlem jó messze – istenem, de jó volt újra moziban ülni, ha maszkban is. Olyan igazi nagyszabású filmet láttam, ami kívánja a mozivásznat és a profi hangtechnikát. Ráadásul egy olyan történet, amiről azt hittem, lerágott csont. Én, kis buta, úgy véltem, hogy már mindent tudok a Dreyfus-ügyről. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. (Már kedvenc történelmi lektűríróm, Robert Harris hasonló tárgyú könyvét sem vettem kézbe, pedig szinte az összes többi könyvét olvastam és dicsértem a Vademecumban.)

Mint megtudtam, éppen Polański javasolta Harrisnek a Dreyfus-ügyet, mint témát, és évekkel később együtt írták a forgatókönyvet. Harris nagy ötlete az volt, hogy nem az igaztalanul kémkedéssel vádolt zsidó vezérkari tisztet tette meg főszereplőnek (hiszen ő egy távoli börtönszigeten raboskodott, szinte semmi érdekes nem történt vele), hanem Georges Picquart francia főtisztet, aki részt vett az elítélésében (nem is leplezi antiszemita érzelmeit). Ám amikor Picquart lesz a katonai elhárítás vezetője, egy véletlen folytán rájön, hogy ki volt az igazi kém, azaz hogy Dreyfus ártatlan. Ez a film idejének felénél következik be. Innét Picquart eleinte magányos harca a téma. A film tele van megdöbbentő fordulatokkal. Sokunk emlékezetében úgy él a sztori, hogy amint Zola megírta híres, J’accuse! („zsakűz” = vádolok) című terjedelmes cikkét, azonnal fordulatot vett az ügy. Hát egy frászt! Zolát letöltendő börtönre ítélték, külföldre kellett menekülnie. A film aprólékos portréját nyújtja a hatalom önvédelmi reflexeinek, konkrétan a hadsereg felső vezetése machinációinak.

Picquart elszörnyed, amikor megérti, hogy milyen gyenge lábakon álló (mint kiderült, félreértett, illetve hamisított) bizonyítékok alapján született az ítélet. A feltételezett bűnnek ráadásul semmiféle hihető indítéka nem volt. Alfred Dreyfus egy dúsgazdag textilgyáros legkisebb, hetedik gyereke volt, ahogy elhangzik a filmben, tiszti fizetését hússzorosan (!) meghaladta összes jövedelme – nem szorult rá a németektől esetleg folyósított júdáspénzre.

A film kifejezetten gazdag nagyszabású jelenetekben. A forgatást mindenben segítette a francia hadsereg, és lehetővé tették, hogy mindent az eredeti helyszíneken forgassanak. De az igazi erő az intim jelenetekben, az emberi arcokon elidőző képekben lakozik. Sok fordulat, időben ugráló, csavaros dramaturgia, kiemelkedő színészi játék.

A film utolsó jelenete is felejthetetlen. Dreyfus kihallgatást kér Picquart-tól, aki akkor már hadügyminiszter (1906 és 1909 között töltötte be ezt a posztot.) Valamit kér a minisztertől. Hogy mit, persze nem árulhatom el. Nézzék meg!

Ahogy kijöttem, nem tudott más eszembe jutni, mint hogy egy ennyire kontraszelektált tisztikarral csak elveszteni lehetett az első világháborút.

Arra is gondoltam, hogy mennyire különös szerzet volt Alfred Dreyfus, akinek mindig is az volt az álma, hogy tiszt legyen a francia hadseregben. És miután elszenvedte a szörnyű fogságot a trópusi Ördög-szigeten (ahol ő volt az egyetlen fogoly, de éjszakára vasba verték), majd megroppant egészséggel visszatérve nagy nehezen kegyelmet kapott, s csak évek múlva rehabilitálták, képes volt visszatérni az őt ennyire megalázó hadsereg kötelékébe. Végül egészségügyi problémái miatt nyugdíjazták. Ám az első világháborúban ismét szolgálatra jelentkezett és kitüntette magát.

Török András